Tényleg minden gyereket fejleszteni kell?

“Nem kell minden gyereket fejlesztésre vinni.”

Valószínűleg minden mozgásterapeutának, gyógypedagógusnak vagy fejlesztő szakembernek ismerősen cseng ez a mondat, gyakran valami olyan indoklással, hogy

• „Mi is felnőttünk valahogy.”
• „Elég, ha csak élni és játszani hagyjátok azt a gyereket.”
• „Nincs annak a gyereknek semmi baja.”
• „Ez csak pénzlehúzás.”

Teljes mértékben támogatom az alapgondolatot, sőt, személyes küldetésem, hogy eljussunk egy ilyen világig.

Valóban nem kell minden gyermeket fejlesztésre vinni, és valóban, maga a fejlődés is egy természetes folyamat, ami játék közben, a játszótéren, a családban, vagy a kortársaktól tanulva is alakul. A legtöbb gyermeknek nem kell valamilyen terápia ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljon.

Azt azonban kettős mércének látom, hogy ugyanezt a logikát a felnőttekre szinte soha nem alkalmazzuk. Milyen is lenne, ha egy ismerősöm edzőtermi képe alá valami támogató mondatot írnék, hogy „Ezt minek, amikor ingyen lépcsőzhetnél nálunk a lakótelepen, az is mozgás”. Esetleg befagyaszthatnám a beszélgetést, ha valaki elújságolná, hogy önismereti tréningre jár azzal, hogy „De hát a nagyszüleink se jártak, mégis ember lett belőlük”.

Egyszerűen, ha valaki elújságolja, hogy elkezdett tanulni egy új nyelvet, vagy beiratkozott egy főzőtanfolyamra, vagy talált egy jó hangulatú természetjáró csoportot, nem fogjuk megkérdezni tőle, hogy ezt mégis miért csinálja, ahelyett, hogy csak simán élné az életét, és elfogadná magát úgy, ahogy van.

A fejlődés ugyanis önmagában érték. Szeretünk egyre ügyesebbé válni valamiben. Szeretjük megtapasztalni, hogy olyasmire is képesek vagyunk, amire korábban még nem voltunk. Hálásak vagyunk az edzőnek, vagy coachnak, aki segít gyorsabban, hatékonyabban vagy céltudatosabban fejlődni.

A gyerekek ugyanezt élik át. A legtöbb gyermek nem örül annak, hogy minden – hogy a klasszikust idézzem, – „bébikönnyű”. Nekik az az öröm, ha tegnap még nem tudtak végigmenni azon a kerítésen, ma pedig már sikerül. Tegnap még féltek felmászni a fára, ma pedig már egyedül próbálkoznak. Tegnap még feladták, ma pedig végigcsinálják.

A fejlődés öröme univerzális emberi élmény.

Lev Vigotszkij fejlődéspszichológus szerint a tanulás és fejlődés legtermékenyebb terepe az úgynevezett proximális fejlődési zóna: azok a helyzetek, amelyeket a gyermek még nem tud teljesen önállóan megoldani, de megfelelő támogatással már képes rájuk. Nehéz persze eltalálni, mi az, ami már túl könnyű, de még nem haladja meg a képességeinket, tehát éppen csak egy lépéssel vannak előttünk. Kisebb gyerekeknél a funkcióöröm mutatja meg ezeket a feladatokat, amikor valaki akár századszor is ugyanazt a mozdulatot végzi, és folyamatosan átéli a fejlődés élményét.

A kérdés tehát talán nem az, hogy kell-e minden gyermeket fejleszteni, hanem az, hogy hogyan tudjuk őket olyan helyzetekbe hozni, ahol újra és újra megtapasztalhatják ezt a fejlődési zónát.

Ideális esetben erre a válasz valóban nem egy fejlesztő foglalkozás lenne. Ideális esetben minden gyermeknek lenne elég mozgástere, elég ideje, elég biztonsága, elég kihívása és elég támogató, a fejlődéssel tisztában lévő felnőtt körülötte ahhoz, hogy a fejlődése természetes módon történjen.

Attól még azonban, hogy valaki szülő lesz – bár rengeteg elvárás nehezedik rá, hiszen onnantól kezdve a gyermek élelmezője, testi-lelki támasza, ápolója, pszichológusa, logisztikusa, bizalmasa, jóakarója kell, hogy legyen – nem fog érteni hirtelen mindenhez.  Ez – bármit is sulykol belénk ezernyi könnyed „csináldmagad” tik-tok videó és pinterest kép – egy nagyon súlyos teher a mai szülőkön, hiszen azt sem várjuk el, hogy gasztroenterológus, ortopéd orvos vagy logopédus készségekkel rendelkezzenek. Bőven elég, ha el tudják dönteni, hogy jelen helyzetében kikérik egy adott szakember tanácsát, és el tudják dönteni, hogy melyik szakember tanácsát kérjék ki. Ez sem könnyű.

A szakemberek szerepe pedig nem az, hogy átvegyék a szülő helyét, hanem hogy olyan tudást adjanak át, amely segít jobban megérteni a gyermeket – mégpedig azt az adott gyermeket, akit odahoztak, nem pedig egy statisztikai, vagy életkori minta alapján elvárt gyermeket.

Sajnos szakember és szakember között is van különbség – ez nem is feltétlenül gond, hiszen habitusban nem kell, hogy egyformák legyünk, ez növeli annak az esélyét, hogy olyan embert találunk magunk mellé, akiben jobban megbízunk, mert számunkra ismerősen és megnyugtatóan képes kommunikálni és motiválni minket. Azonban a mögöttes tudás és a személyre szabottság még mindig eltérő lehet, pedig ez fontos, ha ki akarjuk választani a megfelelő módszert, a hozzánk illő testmozgást, vagy bármit, ami az életünk jobbá tételéhez, fejlődéséhez szükséges lehet.

A személyre szabottság ugyanis az elfogadással kezdődik.

Manapság nagyon sokszor találkozunk az elfogadás fontosságával. Fogadjuk el, hogy a gyermek érzékenyebb. Fogadjuk el, hogy figyelmetlenebb, ügyetlenebb, nehezebben alkalmazkodik.

Ez valóban fontos, mindennek a kiindulópontja, hogy szembenézünk a valósággal, és nem próbálunk úgy tenni, mintha az nem létezne. Megbarátkozunk a helyzettel, kimondjuk, hogy ez így van, én, vagy az én gyerekem bizony ilyen. Az igazán boldog emberek az elfogadásban megnyugvást is lelnek, megtalálják a dolog szépségét, humorát. Azonban az elfogadást sokan összekeverik a végállomással, ami a gyerekek esetén különösen erős kettős mércét jelent. Hiszen míg magamat elfogadom olyannak, amilyen, és ha nem vagyok boldog a kiinduló helyzettel, elkezdek magamon változtatni, fejleszteni, a gyerekeknél sokszor azt tapasztaljuk, hogy a környezetet próbálom teljességgel a gyerekhez igazítani, nem pedig megpróbálni félúton találkoztatni a kettőt.

Mert ha tudjuk, hogy a gyermek hol tart most, akkor tudunk neki segíteni abban, hogy tovább fejlődjön – és ezt nem azért kell megtenni, hogy tökéletes, a társadalomba makulátlanul beilleszkedő egyen-egyén legyen, aki soha semmi problémát nem okoz sem a szüleinek, sem a pedagógusainak. Azért kell megtennünk, mert így tudjuk megadni azt, amire a leginkább szüksége van – hogy egy ennyire kiszámíthatatlan világban, mint amilyen a miénk, bízzon önmagában. Merjen próbálkozni, merjen hibázni, és képes legyen újra felállni, ha valami nem sikerül.

A fejlődéslélektan erre használ egy fontos fogalmat: reziliencia. A következő posztokban ezt a témát szeretném körbejárni. Megnézni, hogyan alakul ki, hogyan lehet erősíteni, és hogyan lehet csökkenteni a rezilienciát. Mi köze van a mozgásnak, a szenzomotoros érésnek és az idegrendszer fejlődésének ahhoz, hogy egy gyermek hogyan reagál a kihívásokra.

És arról is, hogy miért gondolom úgy, hogy a XXI. század egyik legfontosabb készsége nem az lesz, hogy a gyermekeink mennyi információt tudnak megtanulni, hanem az, hogy mit tesznek akkor, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy elképzelték.

Szerző:
Fenyősi Fanni