Egy hosszú bevásárlás végén, az autóban vagy egy étteremben sok szülő ismeri azt a pillanatot, amikor gyermeke elfárad, nyűgössé válik, sírni kezd vagy dührohamot kap.
Ilyenkor a telefon gyakran kézenfekvő megoldásnak tűnik: néhány kattintás, egy mese vagy játék, és a gyermek néhány másodperc alatt megnyugszik.
De vajon valóban megnyugszik?
A figyelemelterelés nem ugyanaz, mint a megnyugvás
Amikor egy kisgyermek képernyőt kap egy feszült helyzetben, legtöbbször nem az történik, hogy feldolgozza az érzéseit. Inkább az, hogy figyelme átterelődik egy rendkívül erős ingerre.
A telefon színes képei, gyors mozgásai és hangjai annyira lekötik az agyat, hogy a gyermek átmenetileg megfeledkezik arról, ami előtte felzaklatta. Kívülről úgy tűnhet, mintha megnyugodott volna, valójában azonban az érzelmei gyakran csak háttérbe szorulnak.
Amikor a képernyő eltűnik, a feszültség sok esetben újra megjelenik.
A kisgyermek még nem tudja egyedül szabályozni az érzelmeit
A 2–6 éves gyermekek idegrendszere még intenzív fejlődésben van. Az agyuknak azok a területei, amelyek az önszabályozásért, az impulzusok fékezéséért és az érzelmek kezeléséért felelősek, még nem működnek úgy, mint egy felnőttnél.
Ezért nem várhatjuk el tőlük, hogy egyszerűen „megnyugodjanak”.
Amikor sírnak, dühösek vagy kétségbeesettek, valójában a felnőtt segítségére van szükségük ahhoz, hogy újra biztonságban érezzék magukat.
A szülő a gyermek „külső idegrendszere”
A fejlődés első éveiben a gyermek még nagyrészt a gondozója segítségével szabályozza az érzelmeit. A szakirodalom ezt társas szabályozásnak (co-regulációnak) nevezi.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Amikor a szülő nyugodt marad, lassan beszél, közel megy a gyermekhez, megöleli vagy egyszerűen csak mellette marad, azzal nem csupán vigasztalja őt. A saját nyugalma segít a gyermek idegrendszerének is visszatalálni egy kiegyensúlyozottabb állapotba.
A gyermek ebből tanulja meg fokozatosan azt, amit később önállóan is képes lesz megtenni: felismerni, kezelni és lecsendesíteni az érzelmeit.
Miért olyan csábító mégis a telefon?
Mert működik – legalábbis rövid távon.
A legtöbb szülő nem azért ad telefont, mert ezt tartja a legjobb nevelési módszernek, hanem mert éppen fáradt, siet, másokra is figyelnie kell, vagy egyszerűen elfogyott az ereje.
Ez teljesen érthető.
A cél nem az, hogy soha ne kerüljön képernyő a gyermek kezébe. Sokkal inkább az, hogy a telefon ne váljon automatikus válasszá minden sírásra, csalódásra vagy feszültségre.
Mit tanul meg a gyermek?
Ha minden nehéz helyzet végén telefon kerül elő, könnyen kialakulhat az a minta, hogy a kellemetlen érzéseket mindig valamilyen külső inger segítségével lehet „kikapcsolni”.
Ha viszont a gyermek azt tapasztalja meg, hogy ilyenkor valaki meghallgatja, megöleli, együtt lélegzik vele, vagy egyszerűen csak mellette marad, akkor azt tanulja meg, hogy a nehéz érzések átélhetők és elmúlnak.
Ez a későbbi érzelmi önszabályozás egyik legfontosabb alapja.
Nem tökéletességre van szükség
Nincs olyan szülő, aki mindig türelmes, mindig nyugodt, és soha nem vesz elő telefont.
És nem is kell ilyennek lennie.
A gyermek számára nem az számít, hogy minden helyzetet hibátlanul kezelünk, hanem az, hogy a legtöbbször számíthat ránk. Hogy amikor nehéz érzések törnek rá, van mellette valaki, aki biztonságot nyújt.
Ez az a tapasztalat, amely hosszú távon erősíti az érzelmi fejlődését.
Mit olvashatsz a következő részben?
A következő cikkben olyan, életkorhoz illő, telefon nélküli megnyugtatási módszereket mutatunk be, amelyek nemcsak a pillanatnyi feszültséget csökkenthetik, hanem a gyermek érzelmi fejlődését is támogatják.
Ha úgy érzed, hogy gyermekedet nagyon nehéz megnyugtatni, gyakoriak az intenzív kiborulások, vagy más fejlődési nehézségek is felmerülnek, érdemes TSMT® terapeutával vagy más, a gyermek fejlődésében jártas szakemberrel konzultálni. A korai segítség sokat tehet a gyermek és a család mindennapjaiért.
Kapcsolódó cikkek
