„Hát nem kell minden gyereket fejlesztésre vonszolni, elég, ha csak hagyjuk őket játszani” – hangzott a vélemény az egyik konferencián, amin részt vettem néhány hónapja.

Sötét, baljós épületnek láttam ebben a felütésben a fejlesztőközpontot, ahova a szülő a zokogó kisgyerekét vonszolja be, kicsavarja a kezéből a LEGO készletet, elveszi tőle az ugrálókötelet, és beküldi fejlesztésre, amiben a fejlesztő néni elégedetten helyrekalapálja a hiányzó részképességeket a kisgyermek agyában.

Szerintem nagyon sok szülő elfelejtett játszani, vagy nem tudja, hogy mit és hogyan kell és hány éves gyerekekkel csinálni. És mennyiszer? Az játék, ha hagyom, hogy fakanállal doboljon a hároméves egy órán át, holott már az első percekben elérte a zajküszöbömet? Vagy az játék, ha megversenyeztetem a hat – és tízéves gyereket, hogy aki több zoknit párosít össze a szárítóról, azt becses nyeremény várja a nap végén? Amikor öthónapos volt a kisbabám, tanácstalanul pislogtam rá – mesét még nem tudok olvasni neki (legalábbis hosszút nem….a Ki játszik a kertben – húzogatós könyvet három perc alatt letudtuk), kukucsolni se lehet minden pillanatban, csikizgettem, mondókáztunk, de ez se töltötte ki a másfél órás ébrenlétét, így aztán én is elkezdtem Montessori videókat nézegetni Instagramon.

A másik furcsa dolog a játékokkal kapcsolatban, hogy sokszor egy felnőttnek érdekesnek tűnő játékot – logikai kirakókat, színezőt, legot, építőkockákat, puzzle-t – a gyerekek kibontják a csomagolópapírból, kicsit megnézegetik, de nem esnek neki azzal az elmélyült figyelmmel, órák hosszat lekötve magukat, amiért pedig én őszintén irigyelném őket, mert nekik legalább lenne idejük erre. Utoljára Covid alatt raktam ki egy 500-as puzzle-t…

A szabad játék valóban a gyermekkor egyik legfontosabb fejlődési terepe: játék közben fejlődik a mozgás, a gondolkodás, a figyelem, a problémamegoldás, a társas készségek és a kreativitás is. De leegyszerűsítő azt gondolni, hogy minél többet játszik egy gyermek, annál ügyesebbé válik.

Azok a gyerekek, akik nem tudnak elmélyülni egy játékban, vagy akik mindig csak egy típusú játékot játszanak – mindig csak a csúszda, de semmi homokozás, vagy mindig csak a színezés, de semmi fogócskázás másokkal – nem biztos, hogy azért csinálják ezt, mert „Őket ez egyszerűen nem érdekli.”

Nem biztos ugyanis, hogy a gyermek azért nem játszik valamivel, mert nem kíváncsi rá. Az is lehet, hogy a játék olyan készségeket igényel, amelyek még nem elég stabilak ahhoz, hogy valódi sikerélményt nyújtsanak. Egy építőkockatorony felépítése például első pillantásra egyszerű feladatnak tűnik, valójában azonban egyszerre kíván megfelelő testtudatot, finommozgást, vizuális-téri feldolgozást, figyelmet, motoros tervezést, kitartást és azt a képességet is, hogy a gyermek elviselje, ha elsőre nem sikerül valami. Ha ezek közül több terület még éretlenebb, a játék könnyen válhat frusztrálóvá, és ilyenkor teljesen természetes, hogy a gyermek inkább olyan tevékenységet választ, amelyben nagyobb biztonságban érzi magát.

Ezt a jelenséget már Lev Vigotszkij is leírta a legközelebbi fejlődési zóna elméletében. A gyermek nem akkor fejlődik a legtöbbet, amikor teljesen szabadon próbálkozik, de nem is akkor, amikor számára elérhetetlenül nehéz feladatokkal találkozik. A legnagyobb fejlődés akkor történik, amikor egy tevékenység éppen egy kicsivel haladja meg az aktuális képességeit, de megfelelő támogatással még sikeresen meg tudja oldani. Vagyis nem pusztán az számít, hogy a gyermek játszik-e, hanem az is, hogy a játék illeszkedik-e ahhoz a fejlődési szinthez, ahol éppen tart.

Éppen ezért érdemes újragondolni azt a sokszor hallott mondatot, hogy „azzal játszik, ami érdekli”. Könnyen lehet ugyanis, hogy a gyermeket valójában sok minden érdekelné, csak azok a játékok, amelyek nagyobb figyelmet, összetettebb mozgásszervezést vagy bonyolultabb problémamegoldást igényelnek, számára még túl nagy kihívást jelentenek. Ilyenkor nem a kíváncsiság hiányzik, hanem azok az alapok, amelyek lehetővé tennék, hogy a játék valóban örömet okozzon.

Ezt a kérdést vizsgálta egy nemrég megjelent kutatás is, amelyben az óvodáskorú gyermekek szabad építőjátékát elemezték. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy vajon összefügg-e a gyermekek térbeli gondolkodása azzal, hogy milyen összetett építményeket hoznak létre szabad játék közben. A gyerekek párokban, mindenféle előre meghatározott szabály nélkül építhettek 15 percen keresztül, miközben a kutatók részletesen elemezték az elkészült alkotásokat: azok méretét, szerkezetét, szimmetriáját, a különböző térbeli megoldásokat és az alkalmazott építési stratégiákat. Emellett minden gyermek önálló térbeli gondolkodást mérő feladatokat is végzett, így lehetővé vált a két terület összehasonlítása.

Az eredmények egyértelműek voltak: azok a gyermekek, akik fejlettebb térbeli képességekkel rendelkeztek, nemcsak nagyobb, hanem összetettebb, kreatívabb és strukturáltabb építményeket készítettek. A kutatók ugyanakkor egy nagyon fontos megállapítást is tettek: a vizsgálatból nem lehet eldönteni, hogy a jobb térbeli képességek vezettek-e a gazdagabb játékhoz, vagy éppen a sok építőjáték fejlesztette ezeket a képességeket. Valószínűleg a két folyamat egymást erősíti.

A fejlődés nem egyirányú folyamat, hanem egy önmagát erősítő kör. A sikeresebb gyermek szívesebben játszik, a több játék még több gyakorlási lehetőséget biztosít, ez pedig tovább fejleszti a képességeit. Ugyanez azonban fordítva is igaz lehet: ha egy gyermek számára a játék túl nehéz, kevesebb sikerélmény éri, ezért egyre ritkábban választja azt, így pedig éppen azoktól a tapasztalatoktól esik el, amelyek segítenék a fejlődését.

Azokban a fejlesztésekben – például mozgás, finommotorika, szociális kommunikáció fejlesztésénél -, ahol szakemberek jól fel tudják mérni a gyerekeket, arra készítik fel őket, hogy ezeken az órákon megszerzett készségeiket a mindennapokban is gyakorolhassák. Egy mozgásfejlesztő szívét melengeti a hír, ha pár óra után a szülők boldogan újságolják, hogy a gyerek bátrabb lett a játszótéri mászókán. Vagy elkezdett magától rajzolni, vagy lett egy barátja az óvodában.

Ezért a kérdés talán nem az, hogy a játék fejleszt-e, hiszen erre a válasz egyértelműen igen. Sokkal inkább az, hogy minden gyermek képes-e valóban eljutni odáig, hogy a játék számára is örömforrássá, sikerélménnyé és fejlődési lehetőséggé váljon. Néha ugyanis nem több játékra van szükség, hanem egy kis segítségre ahhoz, hogy a játék végre igazán játékká válhasson.

Forrás: Gasparin, M., Barth, F. L., Schweiger, C., Collares, M. V. M., Levy, D. S., & Marostica, P. J. C. (2024). Sensory-Motor-Oral Stimulation Combined with Early Sucking During the Mandibular Distraction Osteogenesis Process in Children with Robin Sequence. The Cleft Palate-Craniofacial Journal. Advance online publication. https://doi.org/10.1177/10556656241264710

Szerző:
Fenyősi Fanni