Amikor a VB-döntőben egy játékos egy ütközés után talpon marad, egy lábon támaszkodva leveszi a labdát, majd pontosan kapura lő, a legtöbben a technikát vagy a tehetséget említik, holott a háttérben egy kevésbé látványos, de annál fontosabb képesség dolgozik, mégpedig az egyensúly.

A világszintű sportolók egyik közös jellemzője a kiemelkedő egyensúlyi rendszer. Sporttudományi kutatások szerint az élsportolók általában is fejlettebb egyensúlyi és testtartás-szabályozó képességekkel rendelkeznek, mint az átlagemberek. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre több szülő is elkezdte más szemmel nézegetni a gyermeke egyensúlyát, és annak a mozgásfejlődésben gyakorolt szerepét.

A foci esetén az egyensúly egyfelől magától értetődő, hiszen a labdakezelés jelentős része valójában egy lábon történik. Az egyik láb támaszt, miközben a másik passzol, cselez vagy lő. Az egyensúly azonban nem csak abban segíti a játékost, hogy ne essen el. Az egyensúly ugyanis a mozgáskoordináció alapja. 

Az agyunk a belső fülből, a látásból, valamint az izmokból és ízületekből érkező információk alapján folyamatosan kiszámolja, hogy hol van a testünk a térben, hol van a kezünk, a lábunk, és hogyan kell a mozdulatokat összehangolni. Idegtudományi kutatások szerint a pontos mozgások alapja éppen ez a szenzoros-motoros együttműködés: egyszerűen fogalmazva, azt tudjuk jól irányítani, amit pontosan érzékelünk.

A jó hír az, hogy az egyensúly fejleszthető, azonban tudni kell azt is, hogy egy profi foci játékosnál az egyensúlyi gyakorlatok különböző fajtái fognak igazán sikerre vezetni.

Ebben pedig meglepően nagy szerepe van az édesapáknak, akik jellemzően a családban nem az óvó és védő, hanem a bátorító, merész szülőt képviselik, aki tudat alatt az alábbi mondatokkal segíti gyermekében az egyensúlyt.

– „Nyugodtan mássz fel a fára!”
– „Ugorj csak le, elkaplak!”
– „Drágám (itt a feleségnek címezve), nézd, hogy szeret fejjel lefelé lógni ez a gyerek!”
– „Mutasd meg, meddig tudsz állni egy lábon!”

Ezek nagyon jó csapásirányok.

Már egészen kicsi korban

A levegőbe dobálás, hintáztatás, ölben pörgetés vagy akár a fejjel lefelé lógás is rengeteg ingert ad az egyensúlyi rendszernek, persze mindig figyelve a gyermek érzékenységére (az valóban nem fejlesztő, ha a nagy ingerbeviteltől a gyerek elhányja magát, vagy megijed).

Bár a vadulásnak is megvan a haszna, ebben az esetben azonban nem az a cél, hogy folyamatosan túlingereljük a gyereket.A dolog titka a lassabb, finomabb, változó ritmusú mozgásokban rejlik. A gyermek egyensúlyi rendszerének meg kell tanulnia érzékelni a gyorsulást, de a lassulás és a kitartott helyzetek legalább ilyen fontosak.

Gyakorlatok, amikkel bármikor lehet próbálkozni

A mai gyerekek egyensúlyának a megállás, a mozdulatlanság sokkal nagyobb kihívás, mint hogy egész nap rohangálnak. Erre kiváló gyakorlat az egy lábon állás – akár versenyezni is lehet. Ha a feladat túl egyszerű, közben lehet

  • kikérdezni a leckét,
  • megkérni, hogy csukja be a szemét,
  • vagy akár egy könyvet, babzsákot egyensúlyozni a fejen.

Az egyensúlyozás ráadásul a figyelm0i funkciókat is megdolgoztatja, hiszen egyszerre kell figyelni a testhelyzetre és a feladatra.

Nem csak az fejleszt, ami függőleges.

Az idegrendszerünk és az egyensúlyi rendszerünk szereti a változatosságot.

Ezért jók a:

  • fára mászások,
  • négykézláb akadálypályák,
  • kúszások-mászások,
  • fejjel lefelé függések,
  • dombról legurulások,

Ha a gyermekünk fejjel előre akar lecsúszni a csúszdán – akkor éppen felkészül rá, hogy még jobban tudja érzékelni a testét.

Lehet, hogy egy VB-döntőben szerzett gólhoz tehetség is kell, de az biztos, hogy előtte rengeteg alkalommal kellett megtanulni egy lábon állni.

És lehet, hogy az első edző, aki ezért a legtöbbet tette, nem is az utánpótlásban dolgozott.

Hanem apa volt.

Minden gyermek legyen legjobb önmaga.

Szerző:
Poór Károly