Az autizmus kapcsán a legtöbb ember már ismeri azt a kifejezést, hogy az illető bizony „szenzoros”.

Nem szeretnék a nyelvi pontosságon lovagolni, de ha belegondolunk, ez a kifejezés mindenkire igaz, hiszen mindenki érzékeli a körülötte lévő világot az érzékszervein keresztül. Valószínűleg a legtöbben azt értik a kifejezés alatt, hogy a „szenzoros” illetőt végtelenül lefárasztja és megzavarja a külvilágból érkető ingerek sokasága.

Autista emberek esetén az egyik legnagyobb rejtély, hogy miért dolgozzák fel sokan másképp a külvilágból érkező ingereket. Miért lehetnek egyes hangok fájdalmasan hangosak, miért nehéz kiszűrni a lényeges információkat, és hogyan kapcsolódik ehhez a jelenséghez az ismétlődő viselkedés, vagy a fokozott nyugtalanság.

Egy friss kutatás ezekre a kérdésekre keresett választ. A kutatók azt vizsgálták, hogy az agy egyik kevésbé ismert területe, a retikuláris talamuszmag milyen szerepet játszhat ezekben a folyamatokban. Ez a terület a talamusz része, amely az érzékszervekből érkező információk egyik legfontosabb “elosztóközpontja” – a külvilágból minden inger először ide csatornázódik be, majd továbbítódik az agykéreg megfelelő részeihez. A retikuláris talamuszmag ennek a rendszernek a “forgalomirányítója”: segít eldönteni, mely ingerek kapjanak nagyobb figyelmet, és melyeket érdemes háttérbe szorítani.

Mit találtak?

A kutatók egy olyan egérmodellt vizsgáltak, amelyben egy, az autizmussal kapcsolatba hozott gén (CNTNAP2) hiányzik. Ezek az egerek több olyan viselkedést is mutatnak, amelyek hasonlítanak az autizmus egyes jellemzőire.

A vizsgálatok során azt találták, hogy a retikuláris talamuszmag idegsejtjei a normálisnál jóval aktívabbak voltak. Más szóval: a “forgalomirányító” túl intenzíven működött – nem annyira az ingerek rangsorolására helyezte a hangsúlyt, inkább minden bejövő ingert fontosnak talált – mint egy túlbuzgó bürokrata adminisztrátor az első munkanapján, aki még nem biztos a dolgában, ezért minden beérkező levelet a vezetőségnek továbbít, biztos, ami biztos. Emiatt aztán a vezetőség belefullad az információáradatba, és inkább elmegy szabadságra, mint hogy kibogozza ezt a káoszt.

A kutatók ezután azt vizsgálták, mi történik, ha sikerül “lecsendesíteni” ezt a túl aktív agyi területet.

Ehhez két teljesen különböző módszert alkalmaztak:

  • Gyógyszeres úton egy kísérleti vegyülettel csökkentették azoknak a kalciumcsatornáknak a működését, amelyek hozzájárultak az idegsejtek fokozott aktivitásához. Ennek hatására a retikuláris talamuszmag idegsejtjei kevésbé váltak ingerlékennyé.
  • Egy speciális géntechnológiai kutatási módszerrel pedig kizárólag ennek az agyterületnek a sejtjeit tudták célzottan visszafogni. Ez nem génterápia és nem embereken alkalmazott kezelés, hanem egy laboratóriumi kutatási eszköz, amellyel a tudósok pontosan meg tudják vizsgálni egy adott agyterület szerepét.

A legérdekesebb eredmény az volt, hogy mindkét módszer ugyanabba az irányba mutatott. Az egerek kevesebb ismétlődő viselkedést mutattak, csökkent a fokozott aktivitásuk, és javult a szociális viselkedésük. Ez azért fontos, mert így sokkal valószínűbb, hogy valóban ennek az agyterületnek a túlzott működése járult hozzá a megfigyelt viselkedési eltérésekhez, nem pedig egyetlen gyógyszer véletlen hatásáról volt szó.

Miért fontos ez?

Ez a kutatás arra utal, hogy az autizmus bizonyos tüneteiben szerepet játszhat az, hogyan szabályozza az agy az érzékszervi információk áramlását.

Ha ez az “agyi forgalomirányító” nem megfelelően működik, előfordulhat, hogy az agy túl sok vagy éppen nem megfelelő módon dolgozza fel a beérkező ingereket. Ez egy lehetséges magyarázata lehet annak, hogy sok autista ember másként érzékeli a környezetét.

Mit NEM bizonyít ez a kutatás?

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgálat nem autista gyermekeken, hanem egereken történt.

A kutatás éppen ezért nem bizonyítja, hogy az autizmus oka a retikuláris talamuszmag működése, és egyelőre nem jelent új kezelést sem. Az autizmus rendkívül összetett állapot, amelyben számos gén és több agyi hálózat is szerepet játszik. Az is elképzelhető, hogy ez a mechanizmus csak az autizmus egy részében játszik szerepet.

Miért izgalmas mégis?

A kutatás egyik legnagyobb értéke, hogy nemcsak összefüggést talált egy agyi terület működése és az autizmusra emlékeztető viselkedés között, hanem azt is megmutatta, hogy amikor ezt a területet két egymástól független módszerrel sikerült célzottan befolyásolni, a viselkedés is megváltozott.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez nem jelenti azt, hogy megtalálták “az autizmus okát”. Azt viszont igen, hogy egy újabb fontos darabot sikerült a kirakós helyére tenni. Minél jobban megértjük, hogyan működnek az autizmusban érintett agyi hálózatok, annál nagyobb az esély arra, hogy a jövőben még célzottabb és személyre szabottabb támogatási lehetőségek szülessenek.

Szerző:
Fenyősi Fanni