Nesze neked szenzorosság – zuttyantam le az első pitypang virágzáskor a fűbe a kis öthónapossal, aki természetesen mezítláb volt, tiszta piszok lett a lába, fűszálakat szedegettem ki a szájából, aztán a kutya végignyalta a kezét, úgyhogy végül csak bementünk lemosni a gyereket.
Aznap fel is ugrott a hírfolyamon egy cikk, ami elmagyarázta, mi ez az új jelenség, aki elvileg én is vagyok.
A Guardian ugyanis egy új jelenségről, a „Beta Mum”-ról írt. Egyfajta természetes folyománya a korábbi évtizedek „helikopterszülőségének”, de egyáltalán annak is, hogy egyre többet és többet tudtak meg a szülők a gyereknevelésről – idegtudomány itt, pszichológia ott, bél-agy tengely meg perinatális szakmozgáskutyagluténterápia amott – ami szép lassan megemelte a stresszszintjüket. Míg a korábbi nagycsaládos modellekhez képest a nukleáris családmodell terjedt el, a szülőség nem csak hogy teljes állássá alakult, hanem szinte egy apróbb kkv-nyi munkaerőforrást igényelne az ellátása.
Ehhez még jött egy adag FOMO (félelem, hogy kimaradunk valamiből, azaz a gyermekünk kerül hátrányba, ha nem gondoskodunk MINDEN igényéről), az állandó bűntudat, és néhol a generációk közti hiedelemkülönbségek (tüdőgyulladást kap a gyerek, ha nincs rajta zokni!!!).
Erre pedig még a hírfolyamunk is rátett egy lapáttal, özönlenek azok a cikkek, amik azokat a cikkeket cáfolták, amik tíz éve azokat a jelenségeket cáfolták, amiket pedig ötven évig úgy tanítottak a gyermekorvosoknak és védőnőknek. Nyugodtan etesd mogyoróval minél korábban, mézet ne adj neki, a tyúkokat meg ölelgesse, akkor lesz jó az immunrendszere.
Az „elég jó szülő” gondolata már egy mentális mentőöv volt azoknak a szülőknek, akik ebbe nem akartak beleőrülni, de a 2025-től gyermeket vállaló béta szülők méginkább elengedték a társadalmilag elvárt tökéletesség iránti törekvést. Nem akarnak kontrollálni helyzeteket, nem akarják programokba fullasztani a gyereket, és elég sok TED-videót láttak ahhoz, hogy nyugalommal szemléljék, ha gyermekük unatkozik, vagy fakanalat rágcsál a padlón fekve, tudván, hogy ezzel csak a kreativitásuk nő.
Kreativitásra, önkontrollra pedig szükség lesz a jövőben, ha semmi másban nem is lehetünk biztosak – hiszen nem tudjuk, milyen lesz a munkaerőpiaci helyzet, mire ezek a gyerekek felnőnek, lehet, hogy nem kell ezért már egy bölcsődei versenyistállóval kezdeni az életüket. Nyugodtan próbálkozzon, hibázzon, unatkozzon a gyerek – és ez nem azt jelenti, hogy nemtörődöm módon, közömbösen vesznek részt a gyerekük életében, hanem inkább egyfajta kíváncsisággal, azt szemlélve, mikor van tényleg szükség a közbeavatkozásra.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a gyermek magára marad. Sokkal inkább azt, hogy a szülő nem akar minden pillanatban közbelépni.
Miért jelent meg ez a szemlélet?
Az évtized szava a „reziliencia” lett, azaz annak a képessége, hogy egy nehézség, kudarc vagy stresszes helyzet után újra talpra tudjunk állni, alkalmazkodjunk, és tovább tudjunk haladni.
A kutatások szerint viszont a túlzott kontroll csökkentheti az önállóság kialakulását, növelheti a szorongást, és akadályozhatja annak megtapasztalását, hogy a nehézségek leküzdhetők. A Béta szülők azzal, hogy sok helyzetben lazábban viselkednek, kevésbé tiltók, és tovább hagyják a gyermeküket próbálkozni, pont ezt az autonómiát adják meg a gyereknek, aki így sok mindent megtapasztalhat, és jobban megbízik magában.
A fejlődéshez ugyanis nemcsak támogatásra van szükség, hanem lehetőségre is, hogy a gyermek saját erejéből oldjon meg helyzeteket.
Ez a mindennapokban olyan apró dolgokat jelent, mint hogy hagyjuk, hogy a gyermek a korának megfelelő feladatokat maga végezze el, nem töltünk meg minden délutánt programokkal, elfogadjuk, hogy az unalom néha a kreativitás kezdete, és nem akarunk minden hibát megelőzni. Meg hagyjuk piszkosnak lenni, porolni, saját ritmusban felfedezni és megtapasztalni dolgokat. Akár a füvet is.
Persze, arról még, hogy elkezdtünk „Béta – szülők” lenni, még nem vagyunk mentesek a saját öröklött mintáinktól, hiedelmeinktől, és ha valaki nem szembesült azzal, hogy valójában rengeteg szorongás van benne a gyermekével kapcsolatban, nem fog tudni önazonos módon támogató környezetet biztosítani, hiába mondja azt, hogy „Megbízom benned”. De ez is a mostani generációra jellemző – sokkal többet tudnak már önmagukról, és ez a legtöbb, amit mindenki a saját gyermekéért tehet.
Szerző:
Fenyősi Fanni
