Anna tavasszal egyre gyakrabban hallotta a kérdést: „Na, és szeptemberben már iskolás lesz?”
A kérdés egyszerűnek tűnt. A válasz azonban egyáltalán nem volt az.
A kisfia, Marci, nagycsoportos volt. Szeretett építeni, órákig képes volt egy-egy történetet hallgatni, imádott biciklizni, és ha valami igazán érdekelte, elképesztő dolgokat tudott megjegyezni. Az óvodában azt mondták róla, hogy okos, kíváncsi, jó humorú kisfiú. Ugyanakkor azt is látták, hogy néha nehezen ül végig egy tevékenységet, könnyen elkalandozik, és ha valami nem sikerül elsőre, hamar elveszíti a kedvét.
Otthon sem volt mindig egyszerű.
Anna egyre többször gondolt arra, vajon Marci készen áll-e az iskolára.
Nem arra volt kíváncsi, hogy tud-e már tízig számolni, felismeri-e a betűket, vagy le tudja-e írni a nevét.
Hanem arra, hogy készen áll-e arra a mindennapra, amit az iskola jelent. Anna keresgélt az interneten és rátalált erre az oldalra https://www.keszenaziskolara.hu/
Az iskolaérettség nem egy pecsét a gyermekről
Amikor azt mondjuk egy gyermekre, hogy „iskolaérett”, könnyű úgy gondolni, mintha ezzel valamiféle végleges ítéletet mondanánk róla.
Mintha lenne egy határvonal: innen a gyermek „készen van”, innen pedig „még nincs készen”.
Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Az iskolaérettség nem azt jelenti, hogy a gyermek mindenben tökéletesen fejlett, és azt sem, hogy minden olyan képességgel rendelkezik, amelyre az iskolában valaha szüksége lesz. Nem egy intelligenciateszt eredménye, és nem is annak a kérdése, hogy ki tud-e már olvasni, vagy hibátlanul meg tud-e oldani egy feladatlapot.
Az iskolaérettség sokkal inkább azt jelenti, hogy a gyermek fejlődése eljutott arra a szintre, amely mellett jó eséllyel képes bekapcsolódni az iskolai életbe, alkalmazkodni annak szabályaihoz, terheléséhez és elvárásaihoz, és közben fejlődni is tud.
Ez pedig több, egymással összefüggő területet jelent.
Egy gyermek lehet nagyon ügyes rajzolásban, miközben még nehezen tud hosszabb ideig figyelni. Lehet kiváló a szókincse, miközben bizonytalan a mozgása. Lehet nagyon önálló bizonyos helyzetekben, miközben egy kudarc után nehezen tud visszatérni a feladathoz. És az is előfordulhat, hogy egy gyermek látszólag mindent tud, amit egy leendő elsősnek „tudnia kell”, mégis elfárad a hosszabb ideig tartó figyelmi helyzetekben.
Ezért az iskolaérettség nem egyetlen képességről szól.
Hanem arról, hogy a gyermek különböző képességei hogyan működnek együtt.
Mit kell tudnia egy gyermeknek ahhoz, hogy készen álljon az iskolára?
Képzeljük el, hogy szeptemberben Marci belép az első osztályos tanterembe.
Leül a padba. Meg kell hallgatnia a tanító néhány mondatos instrukcióját, meg kell jegyeznie, mit kell csinálnia, majd önállóan hozzá kell kezdenie a feladathoz.
Közben ott ül mellette húsz másik gyermek.
Valaki kérdez. Valaki mozgolódik. Valaki elejti a ceruzáját. Valaki már elkészült, más pedig még dolgozik.
Marcinak pedig egy ideig figyelnie kell.
Aztán elő kell vennie a ceruzáját, megfelelően kell fognia, le kell másolnia valamit, közben érzékelnie kell a vonalakat és a térbeli helyzeteket. Meg kell értenie a tanító kérdését, és meg kell fogalmaznia a saját válaszát.
Ha hibázik, nem lehet minden alkalommal felállni és otthagyni a feladatot.
Ha elfárad, valamilyen módon mégis folytatnia kell.
Ha valami nem sikerül elsőre, újra meg kell próbálnia.
Ha a tanító mást kér, mint amit ő szeretne csinálni, alkalmazkodnia kell.
És közben azt is meg kell tanulnia, hogyan legyen egy közösség része.
Ezért amikor az iskolaérettségről beszélünk, valójában többek között a figyelem, az önszabályozás, a feladattartás, a mozgás, a finommotorika, a beszéd és a nyelvi működés, a gondolkodás, az emlékezet, a téri tájékozódás, a szociális készségek és az érzelmi érettség különböző területeit is figyelembe vesszük.
És ezek nem egymástól függetlenül működnek.
A gyermek fejlődése egy összetett rendszer.
Nem az a kérdés, hogy „okos-e”
Ez talán az egyik legfontosabb félreértés.
Egy gyermek iskolaérettsége nem azonos azzal, hogy mennyire okos.
Sőt, sokszor éppen az igazán kíváncsi, gyorsan tanuló gyermekeknél lehet nehéz észrevenni, ha egy-egy másik terület még nem tart ott, ahol az iskolai környezet már komoly terhelést jelentene.
Egy hatéves gyermek lehet nagyon választékos beszédű, fantasztikus memóriájú és rendkívül érdeklődő, miközben még nehezen szabályozza a saját figyelmét vagy mozgását.
Más gyermek pedig nem feltétlenül tudja még az összes betűt, de nagyon jól követi az instrukciókat, képes végigvinni egy feladatot, tud segítséget kérni, ha szüksége van rá, és egyre önállóbban alkalmazkodik az új helyzetekhez.
Az iskolaérettség ezért nem egyetlen „igen” vagy „nem” kérdés.
A gyermek egészét kell látni.
És akkor ki dönti el?
Ma Magyarországon az iskolakezdéssel kapcsolatos döntésben több szereplőnek is fontos szerepe van. A gyermek körüli háromszög egyik csúcsa a szülő, a másik az óvodapedagógus, a harmadik pedig a pedagógiai szakszolgálat.
És talán éppen ez az egyik legfontosabb üzenet a szülők számára:
nem egyetlen embernek kell egyedül megmondania, hogy a gyermek készen áll-e.
A szülő ismeri a gyermekét a legmélyebben a mindennapi életben. Látja, hogyan ébred, hogyan reagál a változásokra, hogyan viseli a kudarcot, mennyire önálló, hogyan játszik, hogyan működik testvérrel és más gyermekekkel, és mi történik vele akkor, amikor fáradt vagy túlterhelt.
Az óvodapedagógus egészen más környezetben látja őt. Látja a kortárscsoportban, a közös tevékenységek során, a szabályok között, a feladatokban, a konfliktusokban és az együttműködésben. Sok olyan jelre is felfigyelhet, amely otthon egyszerűen nem jelenik meg.
A pedagógiai szakszolgálat pedig szakmai szempontból vizsgálhatja a gyermek fejlettségét, és segíthet abban, hogy a döntés ne pusztán benyomásokra, hanem a gyermek aktuális állapotának minél teljesebb megismerésére épüljön.
Ez a három nézőpont együtt adhat igazán jó képet.
Nem csak az számít, hogy képes-e rá
Van egy fontos különbség aközött, hogy egy gyermek meg tud csinálni valamit, és aközött, hogy biztonsággal, önállóan és tartósan képes rá.
Egy gyermek lehet, hogy végig tud ülni egy feladatot, ha minden figyelmét összeszedi. Meg tud oldani egy feladatlapot is, ha egy felnőtt folyamatosan mellette van, biztatja, visszatereli a figyelmét. Lehet, hogy egy új helyzethez is alkalmazkodik, ha előre pontosan elmondják neki, mi fog történni.
Csakhogy közben érdemes egy pillanatra megállni, és megnézni azt is, mibe kerül mindez a gyermeknek.
Mert lehet, hogy kívülről úgy tűnik, minden rendben van. Elkészül a feladat, végigülte az órát, megcsinálta, amit kértek tőle. Közben azonban annyi energiát használt fel a figyelme fenntartására, az önmagához képest nehéz helyzetek szabályozására vagy éppen a feszültsége kordában tartására, hogy a nap végére egyszerűen elfogy az ereje.
Az iskola pedig nem egyetlen feladat.
Nem egy olyan helyzet, amelyben egyszer megmutatjuk, mire képes a gyermek, aztán hazamegyünk. Ugyanazokat a képességeket újra és újra használni kell: figyelni, megérteni, emlékezni, várni, alkalmazkodni, feladatban maradni, hibázni és újrakezdeni. Ráadásul egyre hosszabb ideig, egyre kevesebb felnőtt segítségével.
Éppen ezért az iskolaérettség megítélésekor nemcsak azt érdemes látni, hogy képes-e valamire a gyermek, hanem azt is, hogyan jut el odáig.
Önállóan is megy neki, vagy folyamatos segítséget igényel? Hosszabb ideig is fenntartható a figyelme, vagy nagyon gyorsan elfárad? Mi történik, amikor hibázik? Fel tudja venni újra a fonalat, ha kizökkent? Hogyan reagál arra, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte?
Ezek a hétköznapinak tűnő helyzetek sokszor többet elárulnak az iskolakezdésre való felkészültségről, mint az, hogy egy gyermek egy adott pillanatban meg tud-e oldani egy feladatot.
Mert az iskola szempontjából nem az a legfontosabb, hogy egyszer képes-e rá.
Hanem az, hogy a mindennapokban, újra és újra, egyre önállóbban is képes legyen rá.
Amikor a pedagógiai szakszolgálat az iskolakezdéshez szükséges fejlettséget vizsgálja, nem egyetlen képességre vagy egyetlen feladatra kíváncsi, hanem a gyermek működését több oldalról igyekszik megismerni.
Figyelembe veszi többek között az értelmi és gondolkodási képességeket, a figyelmet, az emlékezetet, a beszédértést és a beszéd kifejező használatát, a mozgás és a szenzomotoros működés jellemzőit, a vizuomotoros képességeket, a tájékozódást, valamint azokat az alapkészségeket, amelyekre később az olvasás, az írás és a számolás tanulása épül.
A vizsgálat során azt is megfigyelik, hogyan működik a gyermek egy új helyzetben: megérti-e és követi-e az instrukciókat, mennyire tud figyelni és feladatban maradni, hogyan reagál a hibákra és a kudarcokra, mennyire képes együttműködni és alkalmazkodni.
Mindezt kiegészítheti a gyermek fejlődési előzményeinek, valamint érzelmi és pszichológiai sajátosságainak feltárása is. A cél tehát nem annak eldöntése, hogy a gyermek „elég okos-e” az iskolához, hanem annak minél teljesebb megismerése, hogy aktuális fejlettsége és működése alapján hogyan tudna bekapcsolódni az iskolai életbe, és milyen feltételek mellett tudna ott biztonságosan és eredményesen fejlődni.
Ha gyermeked nagycsoportos vagy csak időben szeretnél felkészülni és látni, hogy milyen fejlesztések elérhetőek – akkor a https://www.keszenaziskolara.hu/ neked szól, ahol szakszolgálati szakember kalauzol el titeket, ráadásul több korai fejlesztést és mozgás programot is megismerhetsz.
Csatlakozz a Facebookon is: https://www.facebook.com/keszenaziskolara
Kapcsolódó cikkek
