Sehogy! Mármint vannak hangok, amik kijönnek a száján, de magyar nyelvre közel sem hasonlít, legalább is én nem értem.

AJZS, KEKE, ABDA (“gondolom ez a labda…”) ŐáŐáŐáŐá, mint ahogy egy barlangi Yeti jelzi, hogy éhes. Mire kisakkoztuk, mit akar mondani…

“Vajon, ez rendben van így, értelmes lesz?” – tettük fel a kérdést – (a Legot szereti, szóval baj nem lehet) gondoltam ironikusan.

De mégis érdekel, vajon mi lehet az oka, hiszen a kortársai között van aki már Kazinczy versenyen is indulhatna – az én fiam meg kb. még gügyög és a kanyarban sincs a beszéde.

Fontos, azonban megvizsgálni a körülményeket, honnan is indult, milyen háttere van annak, hogy nem indult el a nyelvi fejlődése.

Sorra vettük a kórelőzményeket, amiket mi fontosnak tartottunk akkor:

  • kicsit korábban érkezett 3 héttel
  • ehhez képest akkora volt, mint egy tank (mert hát a szülei is lefejelik az ajtófélfát)
    • szóval nem tűnt koraszülöttnek
  • az anyukája hipertóniás volt szinte végig 
  • egy kórházi fertőzés miatt az anyatej sem jött a 3. hónap után
  • hasfájós volt, néha aludtunk is éjjel
  • kúszott, de inkább mászott
  • 9 hónaposan már járt (olyan büszke voltam, that’s my boy :D)  tehát a mozgásfejlődése rémesen gyors volt
  • még nem volt egy éves már ugrált, szökdelt
  • szemkontaktus oké, szociális kapcsolatok rendben
  • fogai is jöttek rendesen
  • cumit hamar elhagyta, ujját sem szopta (ettől még kellett fogszabályzó, de az egy másik story)

Ezen kívül az látszott, hogy amikor erősen próbálkozik és mikor már nem tudja, hogyan kifejezni magát, akkor rémesen frusztrált lett, hiszen nem tudtunk neki visszajelezni, megcsinálni, odaadni stb. Ez mindenkinek rossz volt.

“Áááááá” – mondjuk a nejemmel – “nekünk is nehezen indult, nekem saját szógyűjteményem volt, Te meg voltál vagy 3 éves mire megszólaltál, azt nézd meg milyen emberek lettünk!”

Megkaptuk másoktól is: 

“A beszéd majd beindul, mit izgultok, te is beszélsz, nem?” 

“Nem kell ezen görcsölni!”

Aztán elgondolkodtunk ezeken a mondatokon. 

Igazából, az út, ahogy eljutottunk idáig, ahogy felnőttünk, azért nem volt tükörsima. Sőt, tele volt hepével meg hupával:

  • tanulási nehézségek
  • szociális kapcsolatok lassú kiépülése a gyerek és serdülőkorában
  • szorongás hétköznapi helyzetekben is
  • ráadásul felnőttként annyira elcsúszott az én beszédem, hogy konkrétan már nem értették mit mondok és 30 X évesen mehettem beszédterapeutához… 

Szóval ott ültünk és mondja a nejem, hogy “basszus neki (Vilinek) ne legyen már olyan nehéz a suli, mint nekem volt!”

Konkrétan ez volt az a pillanat, amikor sikerült a “mi is felnőttünk valahogy” transzgenerációs stigmát eldobni és a megoldás felé nézni, tudatosan.

A feleségem rátalált egy úgynevezett TSMT® terapeutára. Nagyon jó dolgokat írnak a módszerről, kifejezetten a beszéd és nyelvi fejlődési rendellenségekre specializált torna és közben még ki is derült,  hogy magyar módszer.

Mondom, “oké, de a gyerek nem dinka, hogy terápiára kell járnia.” (Újabb szuper transzgenerációs mondat, ugye?)

Kicsit még beszélgettünk, olvastunk, beszéltünk pár emberrel, aki mesélt még a módszerről és a szkepicizmusom kiváncsiságba fordult át.

“Igazából veszteni valónk nincs, menjünk el!” 

Mikor megérkeztünk, egy kis cuki tornateremben, egy kedves “tesitanár” kinézetű hölgy fogadott, határozott, de empatikus kommunikációval. 

Vilivel gyorsan megtalálta a hangot és elindult a felmérés, ami inkább nézett ki, a mi laikus szemünknek (mert ugye együtt mentünk a feleségemmel) egy közös játéknak, mint valami “voodoo” dolognak.

Közben szorgosan töltögettük (akkor még papír alapon az anamnézist), márnint a nejem, mert én retek rondán írok…(vajon mi lehet az oka?)

A játékos foglalkozás végén 2+1 dolog történt

  1. kaptunk egy azonnali visszajelzést, hogy nem kell betojni, van megoldás – (“huh nem dinka, YES”) – mert megmutatta a TSMT® terapeuta például, hogy mikor Vili bukfencezett, akkor az ökölbe szorított kéz azt jelenti… hogy és az olyan hatással van arra…. hogy és akkor azután… szóval igazán nem értettem pontosan, de azt igen, hogy vannak összefüggések, melyekre mostantól érdemes figyelni jobban és az lehet hogy cuki, aranyos amit épp csinál, csak épp nem megerősíteni kell az adott viselkedésben, hanem mondjuk eltéríteni adott ponton és másképp visszajelezni, mert később sokkal nehezebb lesz
  2. elmondta továbbá, hogy miket kell majd csinálni a következő hónapokban, mi hogyan működik és mennyi munkát kell nekünk otthon beletenni – teljesen vállalhatónak tűnt.

+1. Vili imádta és a maga módján elmondta hogy  -”EÓÜÁŰŐ” – és szorgos bólogatásokkal jelezte, hogy jönne még.

Jöttünk…

A következő részben kiderül, milyen az otthoni torna és hogy a zuhany alatt este nem jó ötletekkel találkoztam, hanem a “száraz tónak nedves partján … béka kuruttyolt…” 😀

Jelen blogcikk egy megtörtént eset bemutatása, egy random apuka szemszögéből és a cikkben lévő tartalom nem szakmai publikációként készült.

szerző: Poór Károly